"Az emberek nem unatkozni járnak a színházba"

– Nagy szerencsém van a nőkkel, mindent nekik köszönhetek, a születésemet is – mondta nevetve beszélgetésünk kezdetén a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész, akinek saját bevallása szerint csak a pillanatnyi helyzetek okoznak bosszúságot vagy fejtörést, mert szerencséjével és a Jóisten segítségével tökéletesen elégedett. Magánéletében és színházi világában mindent rendben lévőnek talál, de tágabb környezetében látja, hogy milyen sok a megoldatlan probléma.

– Hála Istennek, van még mit csinálni, különben úgy mennék el ebből a világból, hogy az ittmaradna teljesen megoldva – vélekedett a Nemzet Színésze, aki sok elfoglaltsága mellett és nyolcvanegy éves kora ellenére vállalta, hogy a Klauzál-ház vendége lesz november 18-án este hat órakor.

– Szeret beszélgetni?

– Nagyon szívesen megyek beszélgetős programokra, ahol olyanok a kérdések, amelyek még nekem is megakadnak a torkomon. Ilyenkor vagy őszintén válaszolok, vagy azt mondom, hogy erre nem felelek, de soha nem beszélek mellé.

– Pályafutása hatvan éve alatt folyamatosan foglalkoztatták, ahogy ma is. Mindig elégedett volt?

– Havonta nyolc-tíz előadásom van, és ez nekem így teljesen jó. A Nemzeti Színházban év végén mutatjuk be a Szindbádot, és már arra is próbálok. Mindig kaptam szerepet és annak örültem, hogy meg tudom oldani. Azt nem mondom, hogy minden feladatot már az elején kedveltem, de a munka folyamán kedvemre való lett, mert addig-addig nyúztam, amíg azt nem éreztem, hogy hú, ez nagyon jó, ezt érdemes eljátszani.

– Nehezebben tanulja a szerepeket, mint korábban?

– Biztos, hogy lassabban megy, de nem veszem észre. Szerencsés vagyok, mert nagyon könnyen felejtek, így ha lemegy egy színdarab, egy hét múlva már azt sem tudom, mi volt benne.

– Kollégái között sok a fiatal. Hogy érzi magát velük?

– Nem veszem észre a korkülönbséget, bár mindenki Gyuszi bácsinak hív. Töröcsik Mari szokott veszekedni a gyerekekkel, mi az, hogy bácsi, miért nem mondjátok, hogy Gyula, de én már megszoktam.

– Rendezőként jól tűri, ha önt rendezik?

– Gyakran előfordul, hogy vitatkozom az aktuális rendezővel. Megpróbálom rávenni arra, hogy a színészi játék legyen a fontos, mert nem szabad, hogy a rendező túl nagy szerephez jusson. A közönség ne a rendezőre gondoljon az előadás alatt, mert akkor nem érti meg a színdarabot, nem tud a színészekkel együtt játszani.

– Ön így rendez?

– Magamat nem szoktam értékelni, csak mindig a lehető legjobban akarom magam érezni. A színpadra is úgy megyek fel, hogy közben azt mondogatom, „édes Istenem, segíts meg, hogy jól érezzem magam!”, mert akkor biztos vagyok abban, hogy a közönség jól szórakozik.

– Most a vígjátékokra gondol?

– Nemcsak akkor szórakozik az ember, ha nevet, hanem akkor is, ha figyel, ha sír, ha elgondolkodik. Az emberek azért járnak színházba, hogy szórakozzanak, és ha a jó színdarabban jó színészek jól játszanak, akkor mindegy, hogy az vígjáték vagy tragédia, akkor a színház betölti a szerepét, mert szórakoztat. (Tamás Angéla)